Harci sebek

× post- jurassic world 
× claire / owen; és gyors cameo két régen látott jóbarát által.
× hurt/comfort
× a kép meg nem passzol, de ez jutott

Harci sebek

Claire mértani pontossággal rendezgette a különféle színű post-iteket az asztala szélén. Minden szín jelentett valamit, és már évek óta bevált ez a módszer, minden szín jelentését tudta, de azért a biztonság kedvéért tartott a felső fiókban egy lapot, amire minden jelölését felvezette.

Mert Claire ilyen nő volt.

Owen pedig egy olyan férfi volt, aki sáros bakancsban trappolt végig az étkezőn, a pólója olajfoltos volt, a keze pedig tiszta ragacs és Claire még csak gondolni se mert rá, mikhez nyúlhatott hozzá. Owen izzadt volt és koszos és büdös (de nem olyan taszítóan, hanem olyan megdolgoztam-azért-hogy-az-a-motor-guruljon módon); és ő ilyen volt, Claire szöges ellentéte.

És Claire imádta.

De be nem vallotta volna.

- Owen, ugye ezt majd felmosod magad után?

- Hát hogyne, Claire. – Owen a maga higgadt örökmosolyával az arcán indult vissza a motorjához, mert az meg kedves teremtés volt, ezért átlag kéthavonta tönkrement, de Owennek meg volt az a jó szokása, hogy megcsinálta maga, és nem vett helyette másikat. Ezt Claire tudta értékelni, legalábbis addig, amíg meg nem oldották a munka-kérdést.

Bár hamarabb tudták volna megoldani, ha Owen a motorja bütykölése helyett követte volna a tervet, amit Claire a hűtőre akasztott ki, még múlt csütörtökön.

És épp ideje volt, hogy erre emlékeztesse Owent, szóval kiszlalomozott a sárdarabok között az udvarra, és megállt az ajtó előtt. Egészen addig bámult karba font kézzel Owenre, míg az fel nem nézett rá.

- Mondd, életem párja – sóhajtotta -, és kérlek, szokj le erről az amputátor nézésről. A frászt hozod rám.

- Arra kértelek, hogy keress munkát. Még elő sem vetted azokat, amiket kikészítettem neked. – Pedig Claire mértanilag is szabályos vörös köröket rajzolt minden potenciális álláshirdetés köré. Ettől Owent kirázta a hideg, de nem szólt róla.

- Nem – felelte Owen, miközben ismét feltápászkodott a székéről. Pontosan tudta, hogy bármikor visszamehet a tengerészethez, ha úgy tartja kedve, de egyelőre úgy gondolta, pontosan annyit kap a flottától, amennyire szüksége van.

De Claire nem érezte magát biztonságban.

- Ennyi? Nem?

Owen egy pillanatra elgondolkodott, majd elmosolyodott, megtörölte a kezét, és úgy nézett fel Claire-re, azzal az igazán rosszfiús vigyorával, amiért Claire az első randijukra igent mondott. Claire felvont szemöldökkel állt, számon kérően, szinte tipegett magatehetetlen dühében.

-  Húsz perc és kész vagyok. Addig vegyél magadra valami kevésbé szabályszerűt, és elmegyünk kipróbálni ezt a dögöt.

- Igen. Dög. És én nem ülök fel rá.

- És felülsz mögém?

Claire sóhajtott, Owen közelebb lépett. Nem ért hozzá, csak nézte; tekintete végigfutott a nő vörös haján, ami legalább tíz centit nőtt, mióta eljöttek a szigetről, a kék szemén, ami időnként olyan fátyolossá vált, mikor eszébe jutottak az emlékek; markáns arcvonalain, vékony vonásain. Egy percig csak nézte, de a tekintetéből áradt valami, amitől Claire fülig vörösödött, ettől a férfi mosolya szélesebb lett, a keze önkéntelenül indult meg, és simított el egy tincset a szeme elől.

- Talán.

Volt egy heg Owen karján, ami aznap került oda, mikor a Jurassic World bezárt. Claire keze ösztönösen találta meg az utat hozzá, tehetetlen pillanataikban csak simogatta, Owen pedig hagyta, mert Claire számára ez néma terápia volt, amire láthatóan szüksége volt. És végül is hozzászokott, és időnként még igényelte is a vékony, hideg ujjak lágy érintését.

Claire a tengert nézve igyekezett nem arra gondolni, hogy a horizonton ringó víz olyan szigeteket rejt, amiken dinoszauruszok élnek; békésen legelő triceratropszok, és hosszú nyakúak, meg dühösen trappoló T-Rexek, meg túl nagyra nőtt krokodilok.

Owen hüvelykujja lágyan simogatta Claire térdét.

- Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Owen -, mert mindig erre gondolsz. De nem, nem tudnék ennél is jobb pasid lenni. – Előhúzott egy üveget, benne látszólag valami krémes és csokis, a szaga szerint viszont tömény vodka; nagyon egyedi és ütős, Owen-féle csokilikőr, már ránézésre is sok alkoholt tartalmazott. Claire a szemét forgatta, mert Owen jól tudta, hogy sosem ivott, azonban be kellett ismernie, hogy a szigeten történtek után többször megfordult a fejében a gondolat, hogy kieressze kicsit a gőzt, és alkoholba fojtsa kezdődő PTSD-jét.

Ráadásul Claire gondolatait folyamatosan az ott történtek kötötték le, ellentétben Owennel, aki a flottában látottak miatt hozzászokott az ilyesmi események feldolgozásához.

- Ne csináld már ezt, nem akarok egyedül inni.

- Owen…

- Claire, túl kell lépned rajta. – Owen mélyet sóhajtott. – Tudom, hogy nem egyszerű.

- Életveszélyben voltak az unokaöccseim, életveszélyben voltál te is, én is, és kismillió ember rajtunk kívül, arról nem is beszélve, hogy egész életemben ott dolgoztam. Minden tönkrement, amiért valaha dolgoztam. Pár hülye fogért.

- Látod, ezért mondtam neked…

- Ha még egyszer kiejted a szádon, még meg talállak fojtani – sziszegte Claire, majd ellökte magát Owen mellkasától. Haját lesimította, és egy elegáns szökkenéssel leszállt a kocsi motorháztetejéről, ahol eddig üldögéltek.

- Jó, oké, felfogtam. – Owen hagyta, hogy Claire a maga módján dolgozza fel a szigeten történteket, mert igazság szerint neki is szüksége volt egy kis időre, hogy túllendüljön rajta. Elvesztette a raptorokat, akiket úgy nevelt, mint más a kutyáját; egyedül Kék maradt életben, de hát ő is egy T-Rex inasaként szaladgált a szigeten, ahol alig van nekik élelem, legfeljebb a többiek, és ő valójában sosem vadászott, hiába imitálták néha azt.

Owen sóhajtott egyet.

- Owen. – Claire hangja elfúlt. Nyúlt a karja, hogy átkarolja a távolba révedő Owent, akinek szeme a hátuk mögötti dombokat, a fölöttük húzódó sötét eget pásztázta, végül mégsem érintette meg. Rá kellett jönnie, hogy ilyenkor egyszerűen nem lehetett vele tárgyalni. A bőre súrolta az övét, ahogy végigsimított a karján, de ennyi volt. Mint tollpihe az ember ujjai közt, selyem, egy kora reggeli órán, ahogy végigsimít a karon, vagy egy jóleső, forró kávé, az ember torkának.

Owen felmordult, majd mély sóhaj után megfordult, és megfogta a felé nyújtott kezet.

Egyikük sem érdemelte meg a másikat, és ez kötötte össze őket.

Meg a veszteség, amit átéltek.

Az a nap kettejüknek felért egy természeti katasztrófával, egy nemzeti gyásznappal, valamivel, amit fekete négyzet jelöl a naptárban, és amikor egyikük sem kel ki többet az ágyból, mert ha megismétlődik, azt nem élik túl.

- Tudod – Claire hangja nem volt több egy ártatlan pillangó fáradt suttogásától -, én sosem dolgoztam máshol. Azt sem tudom, hogy kéne.

- Pedig nem olyan nehéz – jegyezte meg Owen.

Claire a szemét forgatta. Benne nem csak a történtek sokkja visszhangzott még mindig, hanem egyszerűen félt attól, hogy bármi mást csináljon. Hogy újra alárendelt legyen, újra lóti-futi dolgokat kelljen csinálnia, újra ne ő legyen a főnök; az ezzel járó tudatlanság, a talaj a lába alól való kimozdulása egyszerűen kikészítette. Az, hogy nem érezte magát elég stabilnak, egyszerűen kiborította.

Másnap és harmadnap sem volt sokkal több programjuk, Claire próbálta túltenni magát a helyzeten, Owen pedig a maga tehetetlen és teszetosza módján próbált rajta segíteni, de pontosan tudta, hogy ez nem olyan, amit az ember úgy ki tud magából adni parancsszóra; ez valami olyan, ami évek múltán is csak nagy nehezen enyhül.

Hetekkel később Claire már legalább a huszadik kilométert futotta a futógépen, a hátán folyt az izzadtság, a haja csatakos, Owen pedig éppen a fürdőszobában próbált megszabadulni az olajfoltoktól, amik már megint a kezéhez tapadtak.

Kopogtattak.

Futó pillantás, felhúzott szemöldök és vállrándítás; egyikük sem készült arra, hogy látogatót fogadjanak, igazából nem is nagyon mondták meg az embereknek, hol találtak maguknak lakást.

Illetve hát Claire csak remélni tudta, hogy a nővére nem látogatta meg nagy hirtelen, mert ha így állna meg előtte, sose vakarná le magáról.

- Claire? – kérdezte a szőke hölgy. – A nevem Dr. Ellie Sattler, ő pedig a férjem, Dr. Alan Grant.

Claire szemében megcsillant a felismerés; tudta, kiket sodort az útjába a szél, és hirtelen össze meg vissza szégyellte magát ijedtében; mintha minden, ami történt, az ő hibája lett volna; mintha a teljes életművüket törte volna össze egyetlen gombnyomásával.

- Bemehetünk?

- Persze!

Claire nem győzte a haját simítgatni, a nem megfelelő öltözékét takargatni, Owent olyan helyre tolni, ahol nem látszódik az a sok kosz, amit már megint magára kent. Hogy kupleráj volt a nappaliban.

Hirtelen minden döntését megbánta, attól a pillanattól, hogy az első önálló döntését meghozta: a kék cipőt szeretné a boltból, vagy a rózsaszínt. A két fonatot vagy az egyet. A közelebbi, de rosszabb sulit, vagy a kollégiumot és a jobb oktatást. Ezt a srácot, vagy azt. Melyik egyetemet. Melyik szerződést, melyik munkahelyet.

- Először is ki kell fejezzem sajnálatomat a szigeten történtek miatt. Tudom, ez mekkora sokk egy embernek. – Ellie arcán megértés látszódott, Claire-ére pedig visszaköltözött az a kifejezés, amit Owen utált, mert ez volt az a nő, aki magánkívül volt a háromperces késéstől.

- Ugyanezt mondhatnám én is.

- Az már húsz éve volt. És mi szeretnénk belevágni valami egészen újba.

- Biztonságosba – tette hozzá férje, aki láthatóan nem volt elragadtatva az ötlettől, de hagyta érvényesülni a feleségét. – És nem annyira újba.

- Az általunk felfedezett és feltárt leleteket szeretnénk egy múzeumba kiállítani – folytatta Ellie. – Szeretnénk interaktívvá tenni a múzeumot. A munkálatok már folynak, de szükségünk lenne két olyan emberre, akik testközelből ismerik azokat az állatokat, akikről mesélniük kellene.

Owen Claire-re pillantott, Ellie elmosolyodott; tudta, hogy valami olyat tárt fel előttük, ami a biztos és stabil jövő képét festi fel, és habár nem a legegyszerűbb út volt az, de határozottan járhatónak tűnt.