Nehéz eset

× x-men
× Cherik; kisbaba Lorna
× egyperces

× fluff

Nehéz eset

- Charles, könyörgöm. – Erik hangosan megfejelte az asztalt. Legkisebb lánya ezt hangos nevetéssel jutalmazta, miközben Erik egyébként is sajgó fejében most mintha tovább nőtt volna a nyomás. Felnézett az etetőszékben ülő kisgyerekre; pufók arcát szinte szétrepesztette a mosolya, állig érő, vékonyszálú zöld hajából csepegett a seszínű trutyi, amit az anyja ételnek nevezett, mikor itt hagyta.

- Erik, drágám. – Charles arcán elnéző mosoly jelent meg, miközben a papírzacskóból próbált kipakolni. – Csak pár napig van itt. Addig élvezd ki apai kötelességeidet.

- Éppen ez az. Abban a pár napban, míg velünk van, nem kellene ezzel elpazarolnunk az időt.

Charles azonban hajthatatlan maradt, és nem vette rá a gyereket az evésre, formálódó gondolatain át.

- Etesd meg a gyereket, kedvesem. – Charles kisasszézott a konyhából, át a hálószobába. Az odakint zuhogó eső teljesen eláztatta mindenét, át kellett öltöznie. A lakás túlságosan kicsi volt, teremtett lélek meg nem mondta volna, hogy két felnőtt férfi képes megélni benne egymás mellett, és még egy gyereknek is tudnak helyet szorítani. Ahhoz képest meg pláne kicsi volt, hogy Charles mekkora engedhetett volna meg magának.

Erik odakint az utolsó falatokat próbálta Lorna szájába eszkábálni, több-kevesebb sikerrel. Mikor elege lett, a tányér kanalastul ellebegett, egészen a mosogatóig. Erik ügyetlenül kézbe vette Lornát, majd a kanapé mellett a földre tette, és állt felette.

Még mindig új volt számára az apaszerep. Állt a saját lánya felett, és magatehetetlenül lógatta a karjait, mert mégis mit kezdjen ő egy gyerekkel? Nem véletlenül nem vele élt, de nem akarta, hogy ne lássa a lányát. A huszonkettes ördögi csapdája volt ez.

Aztán Lorna felnézett rá. Zölden csillogó szemei szinte világítottak a csodálattól, holott csak két éves múlt.

- Erik? – Charles már nézte egy ideig a férfit, ahogy szemez a kislánnyal. Erik imádta a nevét hallani Charles angol akcentusával fűszerezve. Egy pillanatra elmerült a saját gondolatai visszhangjában, majd felemelte a fejét, tekintete találkozott Charles nevetségesen kék íriszeivel. – Le kéne törölni Lorna arcáról az ebéd maradványait.

Erik lenézett Lornára, és végre rájött, hogy két éves kislánya teljes arcát beborította az a főzelékszerű massza. Egy papírzsebkendővel próbálta leszedni, de a nagyja már rászáradt az arcára. Ügyetlenkedését elnézve Charles a segítségére sietett néhány nedves törlőkendővel, aztán leültette Lornát kettejük közé a kanapéra.

Erik alig várta, hogy nagyobb legyen.

Bár még úgy is nehezen tudta elképzelni magát, amint a saját lányával… kezd bármit is.

Legnagyobb szerencséjére Charles egyáltalán nem aggódott afelől, hogy jó apa lesz-e, vagy sem.

- Mit jelent a zöld?

Órákkal később Erik a dohányzóasztal szélén ült, Charles a szőnyegen hasalva javított biológiadolgozatokat. Annyira szeretett volna belejavítani, ő maga beleírni dolgokat, csak azért, hogy jobb jegyet adhasson, de mindig visszafogta magát.

- Hogy mondod, kedvesem? – A Charles szájából kilógó piros filc ráesett Alex dolgozatára, egy terebélyes pacát hagyva a második kérdés közepén.

- A haja. – Erik még mindig Lornát bámulta. – Zöld.

- Igen, ez feltűnt.

Erik a szemét forgatva letette a bögréjét maga mögé, aztán odalépett a kiságyhoz.

- Mit gondolsz, mit jelent a zöld?

- Nem hinném, hogy köze lenne az egyéb mutációihoz – felelte Charles, majd a sarkára ült. Egy pillanatra elkeseredve és bűnbánatosan nézte a piros pacát Alex dolgozatán. – Ez egyszerűen valami, ami még különlegesebbé teszi.

- Enélkül is különleges lenne – helyesbített Erik. Nem zavarta Lorna természetes zöld haja, mert ezzel együtt is szerette. Ezzel együtt is tökéletes volt. Elvégre az ő lánya volt, és született mutáns. Egyetlen percre sem kellett kételkednie abban, hogy a lánya tehetséges. – Két külön mutáció egymástól teljesen függetlenül?

- A haja zöldje nem hinném, hogy befolyásolni tudna bármit is. Szóval miért ne lenne lehetséges.

- Nekem minden gyerekem színkódolt? – morrant fel Erik, azzal átvándorolt a konyhába. Az ikrekre gondolt. Peter szinte ősz hajszálaira, meg arra az összemosódó kék csíkra, amit maga mögött hagy, mikor fut; és Wandára, akinek sötétbarna tincsei bizonyos fényben szinte vörösnek tűntek, és azokra a vörös csillámfoszlányokra, amik az ujjai nyomán keletkeztek, mikor az erejét próbálgatta.

- Mert te magad is különleges vagy. – Charles hangja, a mondatának utolsó hangja volt Erikben egy tökéletes szimfónia utolsó pillanata, ami után még a csendnek is van valami szépen csengő utóíze. És ez a csend, ami békében ölelte körül Eriket, Charles Erik nyakára finom csókot lehelő ajkaiban teljesedett ki.

Alig egy órával később, Erik már a harmadik pohár whiskyt töltötte ki Charlesnak és magának. A sakktábla kettejük között egyszerre testesítette meg kettejük régi hagyományát, és jelképezte a mutánsok végeláthatatlan játszadozását egymással, és az emberekkel.

Mint mindig, most sem figyeltek arra, hogy ki áll nyerésre. Fél óránként egyszer megmozdítottak egy bábut, egyébként filozofáltak, az élet nagy dolgairól elmélkedtek, a maguk módján, verbálisan váltották meg a saját világukat.

Erik azonban még mindig Lornán gondolkodott. Most először volt nála a kislánya úgy, hogy az anyja nem maradt itt. Most először maradt teljesen az ő gondjukra.

Jól csinálod. Nem lesz semmi gond.

Jól megy, mert itt vagy. De mi lesz, ha nem leszel itt? Erik számára kényelmetlenséget jelentett ezeket kimondani, mert mindig hadilábon állt a saját érzelmeivel.

Addigra belejössz.

Milyen lesz, mikor nagy lesz? Erik ezt a kérdést minden gyerekével kapcsolatban feltette, mert félt attól, hogy a saját hibáit látja majd viszont a gyerekeitől. Ezt nem akarta megosztani Charlesszal, de a férfi túl későn vette észre, hogy már nem vele beszélgetett Erik, így válaszolt. Ez megijesztette Eriket, de csak egy nagyon röpke pillanatra, amit igyekezett meg nem történtté tenni.

- Amikor nagy lesz, éppen olyan lesz, mint amilyenné nevelni fogod – felelte Charles. – És a génjeidet ismerve, nem lesz vele könnyű dolgunk.

A következő pillanatban Lorna, mintha tudná, hogy róla beszélnek, és hogy Charles szavai alátámasztást várnak, felsírt. De olyan hangerővel, hogy míg Charles hátrazuhant a székével, Erik olyan sebességgel pattant fel a kanapéról, hogy leöntötte magát whiskyvel.

Egész éjszaka nem aludt két óránál többet.

És Erik és Charles sem.

Amikor aztán hajnalban végre visszaszenderült, és Charles mellkasához bújt, egymás mellé telepedtek a kanapéra. Fáradtan.

- Aludnod kéne.

- Neked is.

- Te tanítasz.

- Te pedig megvédesz bennünket.

- Tényleg nem lesz vele könnyű dolgunk – vette át Lornát Erik. Lorna kinyitotta a kis szemeit, amik most sötétebbnek tűntek, mint korábban.

           - Imádni fogjuk – ígérte Charles.